Ez első ember, aki elolvasta a könyvemet természetesen Sofie Kaufmann, nagy nagy köszönet neki, amiért kitartóan követte a könyv haladását!
Itt a kritikája a teljes könyvről:
Nehéz
volt megszülni erről a könyvről a kritikát. A dolgom megkönnyítése végett
konzultáltam az írónővel így a számára is megfogalmazott hibákat igyekszem
rövidre fogni. Arra jutottunk, hogy a problémáim elég szubjektívek, illetve
főleg abból fakadnak, hogy a negyedik rész elég rövidre sikeredett, így nem jut
mindennek elég idő a történetben, így most nem szeretném megmondani a „tutit”,
hanem kizárólag azt, ami nekem lecsapódott a mű olvasása közben.
A
véleményem gyakorlatilag egy mondattal leírható: A könyv egy aranyos, szórakoztató katyvasz.
A
történet: jó. Rengeteg meglepő fordulattal dolgozik a könyv, melyekkel, ha van
valami baj az legfeljebb az, hogy az előző történetekben nem volt előzményük,
ami a harmónián kicsit ront. Az előzmények hiánya viszont sokkal meglepőbbé,
ütősebbé teszik őket. Viszont a negyedik rész eseménydússága –mint már
említettem- nem jár együtt a könyv hosszának jelentős növekedésével, így a
visszaemlékezések és az új szálak vegyülése csak, mint egy váz funkcionálnak,
és egy későbbi, hosszabb kifejtést sejtetnek, amely nem érkezik meg.
A
szereplők: változatlanok. A karakterek még mindig jók, bár kicsit furán
egyensúlyoznak az élet és a halál határán. Nem akarnak elveszteni senkit, de
mivel háború van, nyilván néhányuktól el kellene búcsúznunk.
Ami
a szereplők között szembeötlően zavaró, az Isi--Jim—Carl—probléma. Szegény
Carlnak éppen csak kihűl a teste, a szirének szigeténél már vissza is tér
kísérteni, mint valami klisés amerikai sorozat évadnyitó részében, mikor még
nem tudjuk elfogadni, hogy már az előző részben eltávozott az illető. Isi
hánykolódik a „mindenkim meghalt, csak Jim maradt, legalább ő még megvan…” és
az „inkább lennék halott, akkor ott lenne Carl” érzések között. Hogy Jim és Isi
viszálykodása melyikükre vet rosszabb fényt, azt nem tudom, mert egyikük sem a
megértés és az elfogadás mintaképe, és nem képesek átlátni a másik helyzetét.
Persze ebbe nem kéne belemenni, lévén ők nem léteznek, de az írónak mindenképpen
azt tudom ajánlani, hogy több rész kéne, amelyek Jimet népszerűsítik, mert így
kénytelen vagyok még mindig inkább Carl oldalán állni.
Már
kifejtettem a konzultáció során, hogy a könyv nagyon sok motívumát tudom
hasonlítani C. S. Lewis vagy Tolkien műveinek vonásaihoz, illetve megvan benne
az Éhezők Viadalát idéző, modern vonulat is. Annyit viszont tudni kell, hogy a
fent említett írók a különböző népek mitológiájának beható ismerete nyomán
találták ki ezeket a történetszálakat, és mikor valakinek ezek megtetszenek, és
továbbörökíti őket, akkor a régi vonatkozásukból és a hitelességükből is
veszítenek –szerintem-, ezért javallott inkább első készből szerezni a
mitológiai vonatkozásokat.
Az
utolsó csavarról szólva: nagyon meglepő volt, és még annál is váratlanabb, nekem
olyan félig jó – félig rossz értelemben „ütött”, de ez tényleg egyéni vélemény.
Általánosan
elmondható, hogy az írónő személyisége gyorsabban változott, mint a könyv
stílusa, ezért olyan szálak is belecsempésződtek, amelyek a sorozat elindulása
idején még kósza gondolatok sem voltak.
Az
viszont biztos, hogy már ezzel a könyvvel is egy újabb stílus kezdődött el
L’aidie C. S.-nél, mely bár Az elveszett hercegnő egységes stílusát megbontja,
de előrevetít sok, a jelenlegi népszerű irányzatba jobban illeszkedő műveket.
Olvasd el, ha: -
tetszettek az előző részek, és már kíváncsi vagy a végére
- szívesen ismered meg az író lelki világát a
művei által
-támogatni akarsz egy nagyszerű, ifjú tehetséget
a szárnypróbálgatásai alatt
Rám
mindhárom teljesül, úgyhogy összességében örülök, hogy elolvastam. További sok
kitartást és sikereket kívánok az írónőnek! Továbbra is minden tiszteletem és
elismerésem! ;)
Sofie Kaufmann
